Párkapcsolat, vágyódás és önazonosság egy mesén keresztül
Valentin-nap környékén gyakran beszélünk szerelemről, összetartozásról, „boldog befejezésekről”. De mi történik akkor, ha egy történet – legyen az mese vagy az életünk része – nem végződik jól?
Sokan legyintenek egy-egy mesefoglalkozás során, amikor nehézség, küzdelem vagy meg nem értettség jelenik meg a mesehősök életében. „Ez csak mese – majd úgyis jó vége lesz” – hangzik el gyakran. De a való élet az más… vagy mégsem?
A magyar népmesék többsége valóban olyan történetek, amelyek általában jól végződnek. Más népek történeteiben azonban előfordul, hogy nem érkezik meg a várva várt „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezés.
És éppen ez teszi ezeket a meséket különösen fontossá.
Nem megnyugtatnak, hanem elgondolkodtatnak. Nem válaszokat adnak, hanem kérdéseket tesznek fel – olyan kérdéseket, amelyekkel mindannyiunknak dolgunk lehet.
Amikor a mese nem végződik jól: A fókatündér meséje
Nemrég nagy hatással volt rám egy skót mese, A fókatündér története. A mese több változatban is ismert, de az alapmotívum közös:
egy halász ellopja egy fókatündér levetett fókabőrét, amikor az a parton emberi alakban a társnőivel táncol. A nő hiába kéri vissza, a férfi nem adja oda – ezzel magához köti, akarata ellenére.
Közös életük során két gyermekük születik, mégsem boldog egyikük sem. Az asszony idegennek érzi magát, nem találja a helyét, vágyódik vissza a saját világába. A férfi pedig érzi, hogy a kapcsolatuk nem szilárd alapokon áll – mégsem kérdez, nem beszél, nem kezdeményez párbeszédet.
A történet végén az egyik gyermek megtalálja a fókabőrt, visszaadja az anyjának, aki egy éjszaka eltűnik, és örökre visszatér a tengerbe. Gyermekei csak újhold idején láthatják, amikor együtt úsznak a vízben.
Amikor a mese szereplői mi vagyunk...
A fókabőrét vesztett asszony: az elveszett önmagunk
Az asszonytól elveszik a fókabőrét – ezzel kiszakítják a saját természetes közegéből. Nem kérdezik meg, mit szeretne, és amikor kimondja, nem veszik figyelembe.
Elveszít valamit, ami a lényegét jelenti. Ami nélkül nem lehet teljesen önmaga. A saját bőrét veszik el tőle, amely természetes közegéhez, a vízhez köti. Ettől kezdve meg van fosztva attól a közegtől, amelyben addig élt és mozgott.
Nekünk is lehet egy ilyen részünk.
Egy vágy, egy hivatás, egy belső igazság, amit elhanyagolunk – pedig nélküle nem lehetünk boldogok. A saját fókabőrünk, egy olyan részünk, amelyet észrevétlenül feladtunk magunkból, a túlélés vagy valaki más kedvéért.
Mi lenne az, amit ha elvennének tőlünk, örökké vágyódnánk utána?
Mi az a lélekrészünk, amely nélkül nem tudunk igazán önmagunk lenni?
A halász: a magányos részünk
Érdemes megállni egy pillanatra a férfi alakjánál is. A halász a mesében magányos ember, aki más életről álmodik, de nem tud kapcsolódni az érzéseihez, nem tudja kimondani a vágyait. Talán ezért is csak csellel és erőszakkal képes kapcsolatot teremteni.
Ismerős ez valahonnan?
Mindannyiunkban élhet egy ilyen rész, amely:
- zárkózott,
- fél,
- vágyik valamire, de nem tud asszertíven tenni önmagáért.
Mit kezdünk ezzel a részünkkel?
Hogyan tudnánk megszelídíteni, szóra bírni, hogy ne ártson – se nekünk, se másnak –, hanem együtt tudjon működni velünk?
Mire vágyunk valójában?
Ahogy eddig is láthattuk, a mese több fontos kérdést is felvet. Olyan kérdéseket, amelyek talán már bennünk is megfogalmazódtak:
- Olyan életet élünk, amiben ki tudunk teljesedni?
- Amit most élünk, az valóban a miénk?
- Mi kellene ahhoz, hogy ne vágyódjunk el – vagy legalábbis elégedettebbek legyünk azzal, amink van?
Egy kapcsolat, ami nem kölcsönösségre épül
Érdemes a mesét párkapcsolati szempontból is megvizsgálni. A férfi és a nő kapcsolata itt nem beleegyezésen és nem kölcsönös egyezségen alapul. Két külön világ találkozik – és a tragédia éppen abból fakad, hogy ez így is marad. A két fél nem közelít egymás felé, nem próbálják megérteni a másik világát.
A férfi retteg az elvesztéstől. Az asszony beletörődik a sorsába, de közben nem a saját életét éli, elvágyódik.
A férfi rejteget, a nő hallgat.
A félelem és a boldogtalanság így kéz a kézben jár.
A gyermekek a két világ közötti kapcsot jelenthetik. Mindkét világhoz tartoznak, mégsem tudják egyben tartani a szüleiket. A remény azonban ott lehet: talán egyszer lehetséges lesz a kapcsolódás.
Te hogyan írnád át a mesét?
Ez a mese azért is felkavaró, mert nincs benne megnyugvás.
Nemcsak a végkimenetel fájdalmas, hanem az egész történetet áthatja egy kimondatlan feszültség.
Pedig a mese több pontján is lehetne változtatni a végkimenetelen: akár beszéddel, akár kérdezéssel, akár megértéssel. De ezek elmaradnak.
Szerinted hol és mivel lehetett volna közbeavatkozni?
Melyik ponton lehetett volna más irányba terelni a történetet?
Te hogyan írnád át a mesét, hogy más legyen a végkimenetel?
Ha szeretnéd megtalálni a saját válaszaidat, és megnézni, milyen aktuális kérdéseket hoz fel benned ez a történet – vagy bármely más mese –, szívesen kísérlek ebben. Jelentkezz az ingyenes konzultációra az elérhetőségeimen, ahol átbeszéljük, melyik lehetőség lenne számodra a legalkalmasabb aktuális élethelyzetedben.
A mese egy másik változatát, A fókaasszony címmel C. Pinkola Estes A farkasokkal futó asszonyok c. könyvében olvashatod, vagy megtalálod az alábbi linken: https://pompasnapok.hu/2024/05/05/a-fokaasszony/